60

1956. október 23-án forradalmat csináltak az emberek Magyarországon. Olyan emberek, mint te vagy én. Nem voltak hösök. Csak azért akarják, hogy ezt hidd róluk, mert így elfelejted, hogy a történelmet igenis meg lehet változtatni alulról is!

Én ezzel a verssel szeretnék megemlékezni a forradalom 60. évfordulójáról:

Októberi emlékeink

Ma emlékeznek a városok, és emlékeznek a terek is. Az emberi szívek pedig lyukas zászlókba borulnak.

Szürke derengést lehel az őszi reggel, elfolynak a pesti körvonalak, az eső is hol elcseppen, hol visszatartja – még minden olyan bizonytalan. De ébredezik a város, fáradt szemében csipás emberek cikáznak. Az éjjel kicsit továbbrepedt a rozsda a metrókocsikon. Nem baj, így indulnak a világnak. De néha felzokog egy-egy szerelvény, mert neki igenis azt ígérték, hogy karbantartják rendesen, és ha már nem bírja tovább, akkor vágyainak és hitének gépolajos közegében abszolút utasmentesen örök üzemi pihenőre térhet.

A teli kuka tetején inog épp egy sörösüveg, szuszog benne még egy korty nem tudja, hogy guruljon-e, aztán mégis úgy dönt, a földre veti önmagát, és az utca sok-sok színes kőre töri sikolyát.

A reggeli dohos szagba ammónia is szivárog, mert aki az utcán alszik, sosem kaphat szabadságot.

Annak ez a nap is olyan, mint a többi. Újabb alkalom arra, hogy formát kapjon az üresség. Csak a pad, amin általában ülni szokott, ma ünneplő cipőket tol az égbe, hogy legalább a szemek fürödjenek a nagy nemzeti dicsőségben.

Hatvan éve ilyenkor az emberek elrepedtek. Felálltak, és azt mondták, hogy nem mehetnek így a dolgok! Nem hősök harcoltak az utakon, nem dicső vérben oldódott a szabadság. Munkások voltak ők, akik szabadok akartak lenni, de csak munkások maradtak. Minket magyaroknak hívtok, mi emberek is akarunk lenni, miért tilos ez a magyarnak?

Nem nyomja már rég lánctalp a körutat, csak a sok kopott arc és bonyolult gondolat. Eltűnt a holnap, a tegnapról meg mindenki hazudik. De én együtt nőttem a szabadsággal, csak ő húszévesen gondolt egyet, és erre az ezer körútnyi csöndre, mint kötélre, magát felkötötte.

És most itt vagyunk, a posztmodern utáni időben, töredékesen, csapongva, sokszor magunkat sem értve, de építjük a jövőt, a fényes múlt a kötőanyag. Ne felejtsd el, ünnepnap van:

Ma emlékeznek a városok, és emlékeznek a terek is, Az emberi szívek pedig lyukas zászlókba borulnak.

2016. október 23.