G. García Márquez: Száz év magány

A történet egy családról/nemzetségről szól, akiknek száz év alatt lejátszódó életét mutatja be. Zseniális eszközökkel teszi mindezt: az idősíkban néha ugrálva, néha csak előreutalva. Olykor könnyedén ugrik át harminc évet is egy-egy szereplőnél. Az egyik ilyen idő-dimenzióval való legszimpatikusabb játék, amikor csak elejt egy jövőbeli eseményt, olykor többször is. Ilyen volt például Buendía ezredes kivégzése. Még nem is volt ezredesi rangban, de már ekkor többször, elmerengések közepette bedobta az olvasónak, hogy „...de még ekkor nem is gondolt a későbbi kivégzésére.” Ezekkel rendkívül érzékletesen és hatásosan fokozta az olvasói feszültséget és biztosította egyúttal a lankadatlanságot. A könyv túlnyomó részében leíró-jellegű, de a helyzetek és érzések leírását olyan mesteri fokon végezte el, olyan már-már rokokósan túlcizelláltan tette, hogy bárki, a legkevésbé vizuális alkat is képes elképzelni, akár maga is átérezni a helyzetet, de minimum látni a szereplőket lelki szemei előtt.

Egyszerre kelt iszonyt és gyönyört a nemzetség egyes tagjainak egyéni és társasági magánya. A házban, ahol gyakran nem csak a családtagok laknak, mindig nyüzsgés van, élet, a tetőpont, amikor 70-nél is több ember alszik a házban, mert az apáca nevelde összes gyermekét elszállásolják a kísérőikkel együtt. Mégis, a Buendíák maguknak valók, akármennyi ember is veszi őket körül, magányosak a lelkük mélyén. Az Aurelianó-k kifejezetten maguknak valók, az Arcadió-k inkább extrovertáltak, míg a nők teljesen szeszélyesek, de inkább extrovertáltak szintén. Az egyik léha életet él, több száz emberrel vígad mindennap, mégis át lehet érezni a könyv lapjain át a leírásból, hogy magányos. A másik a hobbijának él egész életében és bohó tévképzeteit üldözi nap-mint-nap, nem törődve a családjával, látszólag boldog, hogy megismerheti a jeget, a repülő szőnyeget, és hasonló, cigányok által behozott nyugati dolgokat, de valójában a sorok között kiolvasható: magányos és boldogtalan. Élete végén egy fához kötözve hal meg.

A cigányokat tekintve kiemelt szerepet kap az egyikük a könyv első harmadában, de a végéig említésre kerül többször is. Ő Melchiades, aki nem is igazán földi lény, inkább egyféle isten-kivetülés. Ezt már akkor sejtették a ház lakói is, amikor többször közölték velük halálát, mégis, nem sokkal később betoppant ismét hozzájuk. Végül a ház lakói befogadták, náluk élt haláláig. A befogadásától kezdve esik szó az iratokról, amiket készített pergamenekre, és amit senki nem tudott értelmezni, Ursula („Az Anya”) sem tudta mirevélni az értelmetlen krix-krax-okat. De Melchiades már ekkor tudta, hogy akinek el kell tudnia olvasni, az el fogja tudni. Erre is többszörösen utalt az Író: a pergamenek bármilyen pusztulás is ment végbe a ház bármely részén, sosem érte sérülés őket. Végül az utolsó Aureliano el tudta olvasni, amely mint kiderült, a nemzetség sorsát és kihalását jósolta meg szanszkrit nyelven. És amint az utolsó sort elolvasta, a babiloni pusztító erejű szél ki is tépte a kezéből a pergament és megszűnt az egész falu.

A család egy települést hozott létre tulajdonképpen, és ennek a településnek is folyamatosan végigkíséri az író az életét. Kik születnek, ki a pap éppen, milyen árusok vannak, de még a kurvák életét is követi. Ezenfelül a világ újdonságai is fokozatosan begyűrűznek a kis faluba: kiépítik a vasutat – szintén a Buendía család nevéhez köthetően – lesz banánültetvény, és még a majdnem egy repülőtér is.

Kedvenc rövid idézetek

„...hogy éjszakáit ne mérgezzék a szorongás felfakadó forrásai.” „Ami van, az mind tudható.”

Kedvenc részek idézve

[1] Ursula kifakadása „[...]Ezekre gondolva, miközben José Arcadio poggyászát készítgették, Ursulában felötlött a kérdés, hogy nem tenné-e jobban, ha egyszer s mindenkorra befeküdne a sírjába, és elföldeltetné magát; félelem nélkül kérdezte az Istent, csakugyan azt hiszi-e, hogy az ember vasból van, s elbír annyi kínt és keservet; addig kérdezte, míg fel nem szította dühét, és fel nem támadt benne az elfojthatatlan vágy, hogy káromkodjon, mint az idegenek, hogy végre ő is megízlelhesse egyszer a lázadás pillanatát, azt a sokszor áhított és ugyanannyiszor elodázott pillanatot, amikor végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott. - A kurva mindenit! – kiáltotta. Amaranta, aki a ruhákat rakosgatta az útiládába, azt hitte, hogy az anyját skorpiócsípés érte. - Hol van? – kérdezte rémülten. - Micsoda? - A féreg – mondta Amaranta. Ursula a szívére bökött: - Itt.”

[2] Ursula vaksága „Senki sem tudta pontosan, mikor kezdett el gyengülni a látása. Még élete utolsó éveiben is, amikor már fel sem tudott kelni az ágyból, legfeljebb magatehetetlennek látszott, azt azonban senki se fedezte fel, hogy megvakult. Ő maga José Arcadio születése előtt kezdte észrevenni. Eleinte azt hitte, hogy múló gyengeségről van szó, és titokban csontvelőszirupot ivott, és mézet cseppentett a szemébe, de igen hamar meggyőződött róla, hogy menthetetlenül ráborul a homály, s íyg soha nem is alkothatott világos fogalmat a villanyfény találmányáról, mert amikor az első körtéket felszerelték, csak a derengésüket látta. Nem árulta el senkinek, mert azzal nyíltan beismerte volna, hogy többé semmi haszna. Türelmes, titkos tanulásba fogott, hogy felismerje a tárgyak és az emberi hangok távolságát, és emlékezetével lássa mindazt, amit a hályog függönye eltakar előle. Később fedezte fel a váratlanul segítségére siető szagokat, amelyek sokkal meggyőzőbb útmutatást adtak a homályban, mint a testek színe vagy térfogata, és végleg megmentették a lemondás szégyenétől. Sötét szobában is be tudta fűzni a cérnát a tűbe, tudott gomblyukat varrni, és tudta, hogy mikor kezd forrni a tej. Olyan pontosan megtanulta minden tárgy helyét, hogy olykor maga is megfeledkezett vakságáról. Egyszer Fernanda azzal lármázta föl a házat, hogy eltűnt a jegygyűrűje, s ő a gyerekszoba egyik polcán megtalálta. Mi sem volt egyszerűbb: mialatt a többiek gyanútlanul járkáltak a házban, ő a megmaradt négy érzékével éberen figyelte őket, nehogy egyszer is rajtakapják, és egy idő után észrevette, hogy minden egyes családtag minden áldott nap öntudatlanul is ugyanazokat az útvonalakat járja be, ugyanazt csinálja, és percnyi pontossággal majdnem mindig ugyanazt mondja. Csak akkor fenyegetett valaminek az elvesztése, ha kizökkentek ebből az aprólékos rendből. Amikor tehát Ursula meghallotta, hogy Fernanda az eltűnt jegygyűrűje miatt sopánkodik, felidézte magában, mi volt aznap az az egyetlen dolog, amiben eltért a szokásától: kitette a napra a gyerekek hálógyékényét, mert éjszaka Meme egy poloskát talált. Minthogy a gyerekek jelen voltak a tisztogatásnál, Ursula arra gondolt, hogy Fernanda arra az egyetlen helyre tette le a gyűrűt, ahol a gyerekek nem érhetik el: a polcra. Fernanda viszont csak mindennapos útvonalai mentén kereste, nem tudván, hogy épp a megszokás akadályozza az elvesztett dolgok felkutatását, s ezért kell annyit vesződni, amíg rájuk találunk. Ursula, aki minden erejét megfeszítette, hogy a házban történő legkisebb változásokról se maradjon le, nagy segítségére talált José Arcadio nevelésében. Amikor észrevette, hogy Amaranta a gyerekek szobájában új ruhát ad a szentekre, úgy tett, mintha meg akarná tanítani a kisfiút a színek közti különbségre. - Lássuk csak – mondta –, hadd halljam, milyen színű ruha van Szent Ráfáel arkangyalon. A gyerek ily módon mindazt tudatta vele, amit a szeme megtagadott tőle, és jóval azelőtt, hogy José Arcadio elmente a szemináriumba, Ursula már a szövet tapintásából is meg tudta különböztetni a szentek ruháinak színét. Néha azért előfordult egy-egy váratlan baleset. Amaranta egy délután a begóniás tornácon hímezett, és Ursula nekiment. - Az Isten szerelmére – fakadt ki Amaranta –, nézzen az orra elé. - Te ültél rossz helyre – mondta Ursula.”

[3] Amaranta rádöbbenése „A halál nem mondta meg, hogy mikor jön el érte, s azt sem, hogy előbb üt-e az órája, mint Rebecának, csak azt hagyta meg, hogy következő április hatodikén kezdjen bele a saját szemfödelébe. Megengedte, hogy olyan dúsra és ékesre hímezze, amilyenre csak akarja, de csak ha éppoly kötelességtudóan dolgozik rajta, mint a Rebecáén, és elárulta, hogy fájdalom, félelem és keserűség nélkül fog meghalni annak a napnak az estéjén, amikor befejezi a szemfedőt. Hogy lehetőleg minél több időt pocsékoljon, Amaranta a legvékonyabb lenfonalat választotta ki, és maga szőtte az anyagot. Akkor gondot fordított rá, hogy csupán ez a munka négy évig tartott. Aztán nekilátott a hímzésnek. Ahogy közeledett az elodázhatatlan vég, belátta, hogy munkáját csak valami csoda segítségével folytathatná Rebeca halálán túl is, de épp az odaadó figyelemben megtalálta azt a nyugalmat, amelyre szüksége volt, hogy beletörődhessen a kudarc gondolatába. Ekkor értette meg azt is, hogy miféle bűvös körben forgott Aureliano Buendía ezredes az aranyhalacskáival. A világ most már nem hatolhatott át a bőre felszínén, s a belseje védve maradt minden keserűségtől. Sajnálta, hogy nem évekkel előbb következett be ez a megvilágosodás, amikor még megtisztíthatta volna az emlékeit, új fényben építhette volna újjá a világmindenséget, és remegés nélkül emlékezhetett volna vissza Pietro Crespi alkonyi levendulaillatára, és Rebecát is kihalászhatta volna a feneketlen nyomorúságából, nem a gyűlölet és nem is a szeretet által, hanem azzal a határtalan megértéssel, amely a magány gyümölcse.”

[4] Fernanda magánya „A szomorúság kényszere mindinkább a szenvedélyévé vált, ahogy lassan őrölték az évek. A magány emberivé tette. Mégis, azon a reggelen, amikor a konyhában egy csontos, sápadt fiatalember révülten csillogó szemmel nyújtotta felé a csésze kávét, úgy érezte, hogy durván megsebzi a komikum.”

[5] A könyvesboltos távozása és tanácsa „[...]A két nosztalgia párhuzamos tükrei közt szédelegve, elvesztette csodálatos irrealitásérzékét, s végül azt mindannyiuknak azt tanácsolta, hogy hagyják ott Macondót, felejtsék el mindazt, amit a világról és az emberi szívről tanított nekik, szarjanak Horatiusra, és bárhova kerüljenek is, mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.”

#könyv #könyajánló #százévmagány #márquez #irodalom